Transbudapest

Lelkem szabad,
Életről életre vándorló vad.
A homokóra időnként tótágast áll,
S testem más testre vált.
Örök körforgàs.

Legutóbb őz voltam.
Ott, hol tere van a gondolatnak,
A természetet jártam.
Aztán Anya csak egy volt, s
A helyén ma is üresség honol.
Bamm, bi.

Időnként világok között vergődök,
A homokszemekkel perdülök,
S a körhinta nem áll meg.
Ciklikus utat járva,
Lakatlan partokat kutatok,
S Anya megint sehol...

Farkas Róbert képe

Emlékszem, amikor az első homokszem hullt alá abban a zárt,
Végtelen formát öltő, átlátszó rendszerben,
Egy pillanatra csönd lett, s aztán csatakiáltás...
Természetesen.

Kezdetben annyi mindent mondtam volna,
De szavaimat nem értették, s
Ma már inkább semmit sem mondok,
Nehogy félreértsék.
"Így megy ez."
Az életed csak számodra érték.

Az együtt hatalmas erővel bíró parányi elemek, 
A spirális úton idővel egyre gyorsabban peregtek, s
Örvény húzott pályát az erekben lüktető ébredésnek.

A végén aztán fordul a világ.
A homok csillagrendszerré szövi szemfedőd fátylát,
S az életed neked sem érték már.
Kár.

Mikor még gyermek volt,

Síráskor szeme és arcának puha húsa közé

Egy könnycsepp ízült, s

Percekig ott feszült,

Míg végül elindult lefelé...

Az élet buboréka ez, amely az idők során,
A gondok súlyától megkövülve,

Térképet karcol pórusaink köré.

Az elkövetkező fájdalmaknak tör utat...

Akkor még benned domborodtam,
Testemből testedhez kapcsolódtam.
Hittem, hogy itt leszel örökre,
S lehetek a lelked őrzője. 

Ahová te mentél, ott voltam én is,
A kezedet fogtam a végén is...
Tovább nem követhettelek,
Ma a csillagok kötnek minket össze örökre.

Egyszer, az ébrenlét és az álom határán,
Valahol a semmi birtokán,
Énem belső világok rabjává vált.
Szám beszélt, fejem sötét gondolat-kút
S mondtam,  "Egyenes az út!"

Egy régi  krakkói kép,
Rajta út kanyarodik a fény felé.
Anyám mindig hosszan nézte, 
Vajon hová vezet ez az út? - kérdezte.
A halálba - gondolta.
Egyenes az út.

Ha hosszan nézek a tükörbe,
Arcom ismerős részletei
Amorf szilánkokban hullanak alá...
A mosdó kövezetén gyülekeznek
Míg végül egyszer csak nem leszek.

Ki vagyok? vagy kivagyok?
Emlékezetből próbálom felépíteni
A szétesve idegenné vált darabok
Már oly rég kigondolt struktúráját.
Pisze orr, kicsit szomorú szemek...
Aha, megvan, ez remek.

Kezemet gyorsan arcom elé kapom,
s mikor újra odanézek, látom,
Megint én vagyok,
S épp magamra kacsintok.

Hajnalban, a sötét szobában
A hatalmas gardrób mélyén
Az aznapi álarcunkat kutatjuk
Álmosan.

Pucér testünkön, 
Bőrünk paplanos meleg még
De hamarosan főnökök, 
Szülők, sofőrök leszünk ismét.

Egyszer csak a senkiből leszünk valaki, de
Belül gigászi a harc:
Most mégis melyik az igazi
Ál arc?!