Transbudapest

A fülemben szóló zene ad ritmust
A lépteim... Tadam, tadam és fuss...
Robog a táj mellettem,
Egy jó klipp megy éppen.

A cipőm bordázatát az út simára koptatja,
A sarkát féloldalasra járja.
Itt sincs szimmetria.
Nem kell a pedantéria.

Személyre szabja a lábnyomom,
Ez lesz a monogramom.
Pocsolyával és sárral nyomdázom,
Vagyok, s ezt nyugtázom.

Országokat átívelő magasságokból
Lábat lógatunk,
Vándorként odafentről,
Hatalmas kört rajzolunk.

A szélkakas iránytűként mutatja 
Az előttünk álló utat,
Kelet és Nyugat, 
A hajunkba lágy szellő kap.

A végén aztán gyerünk haza,
Nem kell már a metafora,
A törekvés megvan,
S ez minden origója.

A zsebemben emlékek súlya,
Megtörten megyek a kijelölt útra.
Később sötétedik már, 
Mégis mindenhol gyertyaláng
Ég, ahogy szemem a könnytől
Nem menekülök a csönd elől.
A földön kavicsok.
Megint gyerek vagyok.

Az élő a virágot kapja, 
A kő a holtnak hantja.
Kezemben szorítok hármat,
Neked hoztam! Nagy a bánat.
Megkövült könnyek ezek,
S amíg itt leszek, majd mind gyülekeznek, 
Hisz szakadatlan emlékezek.
A földön kavicsok.
Mindig a gyereked maradok.

Sokat látott ház,
Nyolcvan éves műemlék-tár.
Redőny őrzi az egykori cselédek titkait,
S könyvek mesélik a régiek kalandjait.

A köröm alatt olmos fekete kosz,
Kormos értelmiségi kozmosz.
Betűt szedett a Tömő utcai fiú,
S így lett belőle később tollforgató ifjú.

A falon a narancssárgás festmény,
Egy kalapos délutánt remél.
Az az októberi napsütés...
Belém égett kép.

Számtalan kötet,
Hovatovább mini könyvek,
Vastagkeretes szemüveg,
Amit ma én is viselek.

A sarokban sárga újságpapír-kötegek,
Ma már tudom, mit is szántak nekem.
Tollat forgat, betűket vés
Nem számít a generációs rés.

A Balaton felől fújt a szél,
S József Attila halálát zakatolta még
A vonat sínjén tülkölés,
Itt a dél.

Piros-fehér kockaköveken
Napernyő árnyéka rebben,
Az asztal megterítve már,
Kis trikó és rövidnadrág, ez ám a nyár.

Lecsó után a fagyi helyett
Nagyi-féle süti a desszert.
Meggyes-diós piskóta, kérsz?
A kávéban csoki a meglepetés.

A terasz nyugágyán szieszta,
A rádióban épp meteorológia:
A kánikula nem szűnik,
Csak az idő múlik...

Azokból a nyarakból lassan már csak az emlékképek maradnak,
S a sütirecept magamnak,
Amit majd én is tovább adok örökül,
Épp most is az készül...

Végül mindig az ész az, ami közbe
Szól, hogy elég.
Mocsokban dagonyázva, de még
Menekülésre kész a sebesült.
Végül.

Végül a bezsákolt érzelmektől dagadó szív,
Sinus görbéket bejáró ív,
Hol fent, hol lent repül
S észhez tér. Végül.

Végül lezárt szívemet zsebre vágom,
Húz lefelé, de tartom az állam.
Holnap lehet, hogy előveszem, s ész nélkül 
Hagyom, hogy dobogjon esztelen. Csak nekem. Végül.

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.

(Pilinszky János: Kapcsolat)

Ketten vagyunk a magányban.
A mozdulataimat utánzod, bár
Ha beszélsz, hangod nem hallom,
Arcom rezdüléseit benned látom.

Bűneim karcolta vonások,
Az álmatlanság karikái, ráncok.
Ezen a szép, napkorongos reggelen,
Ezt látom a szivárványos prizmakép eleven.

Szemben ülök önmagam titkaival,
Némán vallatom, nincsenek szavak.
Félek, ha felállok elveszítlek,
S megint nem leszek.

Aztán mégis útrakelek,
És egy kirakat üvegében,
Mint frissítő víz a felismerés:
Magamnak integetek.

Ma a hajnallal ébredtem,
Nyakamban eperszem,
S Mozart szól a zsebemben.

Madarakat fogatok,
A megadott ritmus szerint szállok,
Közben Weörest szavalok.

Kislepkék a fák ágain, sorban,
Szoknyám lebben szép fodrok
A lekottázott verssorokban.

Csipp, 
csepp, 
egy csepp, 
öt csepp 
meg tíz: 
olvad a jégcsap, 
csepereg a víz.

(Weöres Sándor: Olvadás)

Hamarosan cincog
A márciusi cinege,
És nem marad egy csepp sem.
Hopp, kopp,
Csipp,csirip.
S már a tavasz virít.

Szakadatlanul és némán esik a hó.
Lábnyomokat temetnek: az illanó
Életek úttalan utakon tartanak a semmibe,
Sorsok vesznek a nagy mindenségbe.

Kocka ablakon nézek ki álmosan,
Odabent hárman fekszenek a szobában:
A fiú, a lány, és egy macska,
Ez a délután legszebb pillanata.

Egyszer már laktam itt, az út túloldalán,
Megannyi ismeretlen élet tíz emeleten, no lám
Valami ide visszahúz.
Ez egy Kőbánya blúz.

A falon képek, szép korokat idéznek.
S bár történeteiket tovább örökítik,
Az elkövetkező idők, mint a hó, majd azokat is elfedik.
Emlékeket gyászolva, fakó arcok vesznek a félhomályba.